• Tartalom

16/1993. (III. 12.) AB határozat

16/1993. (III. 12.) AB határozat1

1993.03.12.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó indítványok ügyében meghozta az alábbi
határozatot.
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: alkotmányellenes helyzet állott elő azáltal, hogy Magyarország nem tett eleget a Párizsi Békeszerződés 27. Cikkének 2. pontjában foglaltaknak.
Az Alkotmánybíróság ezért felhívja az Országgyűlést, hogy 1993. december 31. napjáig tegye meg a szükséges intézkedést a Békeszerződés hivatkozott rendelkezésének végrehajtására.
2. Az Alkotmánybíróság az 1992. évi XXIV. törvény nemzetközi szerződésbe ütközése megállapítására irányuló állampolgári indítványt visszautasítja. Egyszersmind hivatalból megállapítja, hogy a hivatkozott törvény nem ütközik nemzetközi szerződésbe.
3. Az Alkotmánybíróság az 1992. évi XXIV. törvény 1. és 3. §-a, valamint érintett mellékletei alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt és az e rendelkezések megsemmisítésére vonatkozó kérelmet elutasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az indítványozók szerint az 1600/1944. ME rendelettel a zsidó származású vagy izraelita vallású lakosságtól letétbe vett ékszerek és aranytárgyak nem kerülhettek állami tulajdonba. A letéti vagyontárgyak tehát részükre, illetve örököseik részére visszajárnak. Amennyiben pedig örökösök nincsenek, úgy az ékszerek és vagyontárgyak, illetve az értük járó kártalanítás az Országos Zsidó Helyreállítási Alapot, vagy jogutódját illeti meg az 1946. XXV. törvénycikk és az 1947-ben aláírt Párizsi Békeszerződés szerint.
Álláspontjuk szerint a tulajdonhoz fűződő alkotmányos jogaikat sérti, hogy — bár az ékszerek és aranytárgyak tudomásuk szerint a Magyar Nemzeti Banknál megvannak —, azokat a mai napig nem kapták vissza, de a békeszerződésben vállalt kártalanításban sem részesültek.
A sérelmet szenvedettek jogutódainak érdekeit képviselő Országos Zsidó Helyreállítási Alapot sem kártalanította a magyar állam.
Ezt az alkotmányellenes helyzetet álláspontjuk szerint az okozta, hogy a mindenkori magyar kormány elmulasztotta megalkotni azt a jogszabályt, amely a ma is hatályos 1946. évi XXV. törvénycikkben és a Párizsi Békeszerződésben vállalt kötelezettsége végrehajtására irányult volna.
Minthogy a károsultak a letéti szerződés alapján kérik vissza vagyontárgyaikat, alkotmányellenesnek és a békeszerződéssel ellentétesnek tartják az időközben megalkotott 1992. évi XXIV. törvény (a továbbiakban: II. Kpt.) 1. § és 3. §-át, valamint a 3. §-ban megjelölt mellékleteit. Ezért e jogszabályi rendelkezéseknek alkotmányellenessé, a békeszerződésbe ütközővé nyilvánítását és megsemmisítését is kérte az egyik indítványozó.
II.
Az Alkotmánybíróság az ügyben több tárgyalást tartott.
Meghallgatta a pénzügyminisztert és a Magyar Nemzeti Bank elnökét. Beszerezte, tanulmányozta és értékelte a Pénzügyminisztérium által rendelkezésére bocsátott egykorú iratokat, jegyzőkönyveket, jegyzékeket (4 csomag), a Párizsból hazaszállított értékek kísérő jegyzékeit (4 kötet), a Pénzintézeti Központ által eddig elvégzett vizsgálatok anyagát, a Magyar Nemzeti Bank által megküldött okiratokat, az Országos Levéltár Jelenkori Gyűjteményéből rendelkezésére bocsátott egykorú gazdasági, politikai döntések jegyzőkönyveit, határozatait, egyéb az ügyhöz kapcsolódó okmányokat. Ugyanígy feldolgozta az indítványozók és szakértőik által feltárt bizonyítékokat, szakértői kutatások eredményét, levelezéseket is. Felhasznált továbbá a témával összefüggő néhány publikációt is.
E hosszadalmas és körültekintő előkészítés után, kizárólag a rendelkezésére álló dokumentumok alapján, és kizárólag az alkotmányossági felülvizsgálat keretei között az Alkotmánybíróság az alábbiakat állapította meg:
1. 1944. április 16-án kelt a Sztójay-kormánynak ,,a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában'' kiadott 1600/1944. ME rendelete.
Ez előírta, hogy ,,az ország területén lakó minden zsidó köteles a jelen rendelet hatálybalépésekor meglévő vagyonát 1944. április 30. napjáig bejelenteni.''
Bejelentési kötelezettség alá esett 10 000 pengő értéket meghaladó minden vagyontárgy.
,,Bejelentésre kötelezettek akár zsidó, akár nem zsidó személyek is, akik a zsidó tulajdonában lévő vagyontárgyakat bármilyen címen őrizetükben tartanak.''
A rendelet 5. §-a szerint ,,zsidó tulajdonában lévő színplatina és platinaötvözetek, továbbá színarany és aranyötvözetek — ideértve mindenfajta aranyérmét — törtaranyat, és mindennemű aranyhulladékot is, — aranyvegyületek, bánya- és hordalékarany, úgyszintén a platinából, aranyból vagy e nemesfémek felhasználásával készült tárgyak, ékszerek, drágakövek és igazgyöngyök'' is bejelentési és letétbehelyezési kötelezettség alá estek.
Ekkor még kivételt képezett a házastársak, jegyesek jegygyűrűje, kivéve, ha drágakő vagy igazgyöngy volt belefoglalva.
A bejelentett követeléseket a bankok zár alá is vehették.
A pénzintézet a zsidó személyek által bérelt széfeket a bejelentések kapcsán zárolta. A pénzügyminiszter kapott felhatalmazást arra, hogy az ilyen széfek tartalmát leltároztassa és az abban lévő, zsidó tulajdonban álló értékpapírokat, betéti könyveket, értéktárgyakat, valamint készpénzt a rendelet alapján letétbe helyeztesse.
A zsidó lakosság a 3000 pengőt meghaladó összegű készpénzét is köteles volt a valamely pénzintézetnél betéti könyvre, folyószámlára vagy postatakaréki betéti- vagy csekkszámlára befizetni, illetve bejelenteni.
A rendelet megszegőit büntetőjogi felelősségre vonták. Azt a vagyontárgyat pedig, amelyre nézve a kihágást elkövették, a rendelet alapján elkobozták.
A bejelentést és a letétbehelyezéseket ,,a Pénzintézeti Központ tagjai sorába tartozó valamely pénzintézetnél, közpénztárnál vagy a Magyar Királyi Postatakarék Pénztárnál'' kellett teljesíteni.
1944. áprilisában további rendeletek (6138/1944. VI. BM rendelet és a 6163/1944. IV. utasítás) alapján a zsidó származású lakosságot gettóba telepítették, és elrendelték a még meglévő vagyontárgyai, vagyona elkobzását is.
A Magyar Királyi Legfőbb Számvevőszék elrendelte a zsidó lakosságtól elvett arany-, platina és ezüstékszerek, valamint egyéb vagyontárgyak felkutatását és összegyűjtését. E célból kormánybiztosság alakult. A kormánybiztosok minden zsidó állampolgár tulajdonát képező értéket, (drágaságot, műkincset, nemesfémet, szőrmét, szőnyeget, ruházati cikket) 1944 nyarán az egyes pénzügyigazgatóságok raktáraiban helyeztek el.
A júliusi—augusztusi hadihelyzetre tekintettel a kormánybiztosság a veszélyeztetett helyeken lévő igazgatóságoktól az értékeket a Magyar Királyi Postatakarékpénztár budapesti Főintézetébe szállíttatta.
A zsidó lakosságtól utóbb elvett ékszerek és vagyontárgyak egy része elismervény nélkül a városi és községi nyilaskeresztes pártirodákhoz került.
A háborús helyzet alakulására figyelemmel októberben mindezeket és a Pénzügyigazgatóságon lévő értékeket egy külön kiadott rendelkezés szerint az ország nyugati részébe szállították.
Itt megkezdték az értékek rendszerezését, tartalmuk szerinti válogatását. Ekkor eltávolították azokat a jegyzékeket, amelyek az elvont vagyontárgyak tulajdonosait jelölték meg a csomagok és letétek mellett.
Sopronkövesdről a bevagonírozott szállítmány 1945. március 30-án útnak indult Salzburgon át Hallein rendeltetéssel. Emellett két tehergépkocsi is útnak indult a vagyontárgyak másik részével.
1945. májusában a szállítmányt, — minthogy Ausztria francia hadsereg által elfoglalt részében állomásozott, — a francia hadsereg lefoglalta, és Párizsba szállította.
3. Ezzel párhuzamosan a Magyar Nemzeti Bank akkori vezetése a magyar államnak a Bankban őrzött teljes arany és valutakészletét, az ott őrzött letéteket és széfbeli értékeket az Igazságügyi Minisztérium által kezelt un. bűnügyi letétekkel, és egyes nyilas vezetők, csendőrparancsnokok letéteivel együtt, a Bank könyveivel és hivatali személyzetének egy részével Sopron környékére, majd a háborús helyzet súlyosbodása nyomán 1945. január 21-én Spital am Pyhrn-be (Felső-Ausztria) szállította. Itt nyitották meg a Magyar Nemzeti Bank hivatalát, innen irányították a belföldi banktevékenységet is.
A szovjet csapatok további előrenyomulásának hatására a bank még itthon maradt személyzete is követte az előbbieket. A Magyar Nemzeti Bank vezetése így kívánta biztosítani a bank folyamatos tevékenységét és vagyonának megmentését.
Később, a Magyar Nemzeti Bank Spital am Pyhrn-ben lévő teljes vagyonát — minthogy ez a helység az amerikai megszállási övezetbe került — az amerikai hadsereg foglalta le és Frankfurt am Mainbe vitte.
A rendelkezésre álló dokumentumok szerint sem a francia, sem az amerikai lefoglalás nem jelentett tulajdonszerzést az értékek fölött.
4. A háború után az új magyar kormány által meghozott első rendeletek egyike volt a 200/1945. ME rendelet. Ez az 1600/1944. ME rendeletet a többi, a zsidóságot hátrányosan érintő rendelkezéssel együtt hatályon kívül helyezte. A Kormány vállalta, hogy a zsidóság vagyonának kérdéseit 30 napon belül rendezi.
1946. május 28-án hirdették ki ,,a zsidókra hátrányos megkülönböztetést tartalmazó egyes jogszabályok hatálya alá tartozó magyar állampolgárok külföldre hurcolt javai tárgyában'' az 5950/1946. ME rendeletet. Ennek alapján a Kormány elrendelte, hogy a magyar állampolgárok külföldre hurcolt javai felkutatására külön bizottságot kell létrehozni. A bizottság elnökét a Magyar Izraeliták Országos Irodája és a Magyar Autonóm Orthodox Izraelita Hitfelekezetek Központi Irodája által javasolt személyek közül a pénzügyminiszter nevezte ki.
1946. januárban, a Párizsban megtartott nemzetközi jóvátételi konferencia már foglalkozott az elhurcolt vagyontárgyakkal, de ekkor még sorsukról döntés nem született.
1946. november 15-én lépett hatályba a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről és következményeinek enyhítéséről szóló — ma is hatályos — 1946. évi XXV. törvénycikk.
Ebben az új hatalom kinyilvánítja, hogy ,,a magyar nép nem azonosítja magát a faji üldözéssel'' és rendezni kívánja a vagyoni sérelmeket.
A törvénycikk 2. § (1) bekezdése szerint ,,az állam mindazokat a hagyatékokat, amelyeket örökösök hiányában a (2) bekezdésben említett személyek hagyatékaként megszerzett vagy megszerez, alábbi rendelkezések szerint létesítendő külön alapnak engedi át.''
,,(2) A jelen § rendelkezései azoknak a személyeknek akár Magyarország területén, akár külföldön lévő hagyatékaira terjednek ki, akik izraelita vallásuk vagy zsidó származásuk címén ellenük folytatott üldözés folytán vagy üldözéssel okszerű kapcsolatban szerzett sebesülés, sérülés vagy más egészségromlás következtében 1941. év június hó 26. napja és 1946. évi december hó 31. napja között életüket vesztették.''...
A (3) bekezdés szerint pedig ,,Az Alapra szállnak át hazahozataluk esetében a külföldre hurcolt azon vagyontárgyak is, amelyek az izraelita vallásúak, illetőleg zsidó származásuk miatt üldözött személyek birtokából az elmúlt uralmi rendszer intézkedései következtében jogtalanul kikerültek, feltéve, hogy jogszerű tulajdonosuk a minisztérium által kibocsátandó rendelkezések szerint nem állapítható meg.''
Az Alap a törvény szerint jogi személy. Feladata ,,az izraelita vallásuk, illetőleg zsidó származásuk miatt üldözött személyek és ennek következtében segítségre utalt személyek, valamint az ilyen személyek javára szolgáló intézmények támogatása.''
A Törvény 2. § (6) bekezdésében körülírt Alapról részletesen a ma is hatályos 3200/1947. ME rendelet szól. Annak hivatalos elnevezése: Országos Zsidó Helyreállítási Alap.
Az 1946. évi XXV. törvénycikk másik végrehajtási rendelete a 24.390/1946. ME rendelet volt. Ez szabályozta a külföldre hurcoltak külföldön elvett, illetve egyéb módon külföldre hurcolt és visszahozott vagyonának visszaszolgáltatási rendjét.
E végrehajtási rendelet azonban a jogszabály rendelkezése (6. §) folytán nem terjedt ki az 1600/1944. ME rendelettel érintettek körére. Ennek oka nyilvánvalóan az volt, hogy ekkor még az úgynevezett aranyvonaton kiszállított értékek a francia és az amerikai hadsereg rendelkezése alatt állottak, és visszaadásuk felől döntés még nem volt.
De nem volt végrehajtási rendelkezés a törvénycikk 2. § (3) bekezdése tekintetében sem, amely szerint külön miniszteri rendelkezésnek kellett volna szabályoznia, hogy kit kell ,,jogszerű tulajdonosnak'' tekinteni, akinek hiányában az Alap válik jogosulttá.
A jogszabály alapján létrehozott Országos Zsidó Helyreállítási Alap már 1947. decemberében megkereste a Magyar Nemzeti Bankot az elhurcolt javak kiadását, és a visszahozott javak jegyzékének átadását kérve.
A békeszerződés megkötése után ugyanis az amerikaiak 1947-ben Frankfurt am Mainból, a franciák pedig 1948 tavaszán Párizsból visszaszolgáltatták az általuk lefoglalt készleteket.
Az amerikaiaktól visszahozott un. frankfurti anyagok melletti jegyzéket az Alap képviselői végül megkapták, de igényeik érvényesítését a jogszabályi rendelkezés hiányára hivatkozással elutasították.
Az átadott jegyzékből azonban csak az volt megállapítható, hogy a Magyar Nemzeti Bank anyagában ,,Belföldi cégek és hivatalok'' számlán nyilvántartott bűnügyi egyedi letétek, (aranyrudak, érmék, valuták) belföldi cégek és hivatalok valutaszámláin lévő értékek, valutanemenkénti összeállításban szerepeltek. Úgyszintén ,,Különféle letétek'' elnevezés alatt egyes őrizetbe vett személyektől elvett, illetve tábori csendőröknél lévő, bűnjelként kezelt pénzekről; arany, és egyéb használati tárgyakról készített jegyzékek szerepeltek. Az utóbbi jegyzéken vagy csak név, pontos cím nélkül, a tárgyak megjelölésével, vagy csak a bűnügy, vagy csak a csendőr alakulat neve szerepel a darabszám és tárgy megjelölés mellett, egyéb azonosító adatok nem.
Az átadási jegyzék tételeinek egy része tehát valószínűen a bankszéfekben elhelyezett zsidó javakra vonatkozott, valamint a bűnügyi letétben és egyes nyilas vezetők letéteiben ugyancsak voltak ilyen vagyontárgyak, de a frankfurti anyag túlnyomó részét a Magyar Nemzeti Banknál őrzött állami vagyon és egyéb üzleti értékek alkották.
A visszaszállított értékeken kívül a Magyar Nemzeti Banknál maradó letétként foglalták jegyzékbe 1945. június 30-án az un. elhagyott javakként bejelentett értéktárgyakat is. (Ekkor ezeket még jegyzék is kísérte, név, városnév, bejelentő neve és a tárgy megjelölésével, azonban egyéb azonosító adat nélkül.)
A Párizsból hazaszállított anyagot — amely valószínűleg a kényszerletéteket és egyéb elkobzott vagy bűnügyi letétként kezelt, zsidó tulajdonú arany és ékszertárgyakat tartalmazta, — 4 vaskos kötet jegyzék kísérte. Ebben nevek már nem, csupán a fajtánként ömlesztett vagyontárgyak kerültek felsorolásra. Átvételük után a vagyontárgyak részben az Igazságügyminisztérium, a Belügyminisztérium, de legnagyobbrészt a Pénzügyminisztérium letéteként kerültek a Nemzeti Bankhoz.
1949-ben kezdte el a Pénzügyminisztérium feldolgozni az anyagot.
A szortírozott letétcsomagok ,,A'', ,,P'', ,,8000.'', ,,egyéb szortírozatlan letétek'' megjelöléssel maradtak a Pénzügyminisztérium letétjeként a Magyar Nemzeti Bank őrzésében.
A frankfurti és párizsi anyagon kívül az 5950/1946. ME rendelettel létrehívott, a zsidó javak felkutatására létrehozott bizottságnak is sikerült néhány külföldre hurcolt zsidó vagyontárgyat felkutatni és hazahozni. Így került haza az un. bezdáni, tatabányai, nagykőrösi és buchenwaldi anyag. Ezek mellett név és a tárgyak megjelölésével jegyzék is fennmaradt. Ezek feldolgozását külön, már 1948-ban több, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank, valamint a Zsidó Helyreállítási Alap képviselőiből álló bizottság kezdte meg, majd további bizottságok fejezték be. (Az első két jegyzőkönyv még tartalmazta a Zsidó Helyreállítási Alap képviselőinek adatait, a későbbi jegyzőkönyvekben azonban már nincs utalás az Alap részvételére.)
Eredetileg ezzel az anyaggal külön foglalkoztak. A cél az volt, hogy ezeket egyedi letétekként kezeljék, és a jogos tulajdonosoknak visszaadják. E vagyontárgyakra nézve összesen mintegy 120 000 Ft értékben érkeztek igénybejelentések. Néhány kivételes esetben pénzbeli térítések is történtek. Az egyéni letétek megnyitása azonban nem történt meg.
5. Az ország pénzügyi helyzete, különösen a devizális kérdések rendezése céljából már 1946-ban megjelent a 4800/1946. ME rendelet, amely általános érvénnyel, tehát immár a tulajdonos származására való tekintet nélkül — a meghatározott mérték feletti arany és nemesfémtárgyak, arany és valutakészlet kötelező beszolgáltatását, illetve felvásárlásra történő kötelező felajánlását írta elő, büntető szankciók mellett.
Ugyanakkor külön elrendelték az ékszerészek vagyonának államosítását is.
Ilyenformán további jogcímekkel bővült a Magyar Nemzeti Banknál kezelt letétek sora.
Mind a gazdasági, mind pedig a politikai szempontok oda vezettek, hogy 1951-ben a Kormány elrendelte az arany és nemesfémtárgyak letéteinek teljes átvizsgálását. Ennek következtében 1951. május 15-én a Pénzügyminisztérium körlevélben szabályozta a most már több jogcímen alapuló pénzügyminisztériumi letétek egységes kezelését.
Ezt a korábban meghozott politikai döntések alapozták meg. A Magyar Dolgozók Pártja különböző bizottságaiban döntések születtek arról, hogy ékszereket elhagyott javak címén és más jogcímen beterjesztett igények alapján vissza nem adnak; a már előterjesztett igényekre egyéni kártalanítás helyett az Országos Zsidó Helyreállítási Alap kapjon meghatározott összeget. Elhatározták az elhagyott javakként nyilvántartott értékek értékesítését, s ezzel a kérdéskör lezárását.
(A politikai döntéseket a Pénzügyi Kollégium 1949. november 18-i ülése, valamint az Államgazdasági Bizottság 1949. augusztus 9-i ülése ,,legitimálta.'')
Az egységes letétkezelés végrehajtása érdekében a pénzügyminisztériumi letétek, — így az ékszerek, az arany és ezüst tárgyak, érmék és értékpapírok — újabb felülvizsgálatát és feldolgozását is elvégezték. Az aranyérméket és rúdaranyat a Magyar Nemzeti Bank vásárolta meg. Az ellenérték a Pénzügyminisztérium javára elkülönített számlájára került. Az aranytárgyakból, a törtarany részeket beolvasztották, az értékesíthető tárgyakat belföldön az Óra-Ékszerkereskedelmi Vállalaton keresztül, külföldön pedig az Artexen keresztül értékesítették. (Az átvizsgált iratanyagban utalás található arra nézve: előírták a muzeális tárgyaknak a múzeum részére történő átadását. Ennek a rendelkezésnek a végrehajtására nézve azonban semmiféle adat nem volt fellelhető; sem a múzeum megnevezése, sem az átadott tárgyak jegyzéke nem került elő, így még az sem állapítható meg, hogy az említett rendelkezést egyáltalán végrehajtották-e.) A ,,feldolgozás'' ezen módja folyamatosan történt meg, 1948 szeptember 15-től 1981-ig.
Az Alkotmánybíróság felhívására — az e tárgyban lefolytatott vizsgálat alapján — a pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank elnöke írásban egybehangzóan úgy nyilatkozott, hogy a ,,Magyar Nemzeti Bank ezidő szerint eredetben nem őríz olyan nemesfémtárgyakat, — rúd- és törtaranyat, drágakövet, amelyeket az 1600/1944. ME rendelet alapján helyeztek letétbe vagy a rendelet 17. § (3) bekezdése alapján kerültek elkobzásra.''
A rendelkezésre álló adatokból az is tényként állapítható meg, hogy az 1600/1944. ME rendelettel kényszer-letétbe vett ékszerek és vagyontárgyak visszaadására, vagy a volt tulajdonosok kártalanítására vonatkozóan jogszabályi vagy tényleges intézkedés — a II. Kpt. megalkotásáig — nem történt. (Az 1991. évi XXV. törvény csupán kilátásba helyezte a kárpótlást.)
Csak az un. nagykőrösi, tatabányai, buchenwaldi, bezdáni bűnügyi letétek terhére történt néhány esetben a Pénzügyminisztérium rendelkezésére kifizetés. De minthogy az egyéni letétek megnyitására végül is nem került sor, 1951-ben ezek is a pénzügyminisztériumi letétek közé kerültek.
III.
A rendelkezésre álló dokumentumokat és vizsgálati anyagokat az Alkotmánybíróság kizárólag az indítványokkal érintett körben és abból a szempontból vizsgálta, hogy tisztázza az un. kényszerletétbe vett, elhurcolt és visszahozott értéktárgyak jogi sorsát, a rájuk vonatkozó hatályos jogszabályok, és az államnak azokért való felelőssége alkotmányos összefüggéseit.
Az Alkotmánybíróság szerint a dokumentumokból arra lehet következtetni, hogy az 1600/1944. ME rendelettel letétbe és zár alá vett értéktárgyakat már a kiszállításukkor fajtánként szétválogatták és a rajtuk lévő neveket is tartalmazó jegyzékeket eltávolították róluk. Így amikor 1948-ban az anyag Párizsból visszakerült, a kísérő jegyzékek tanúsága szerint fajtánként ömlesztett állapotban volt. Az érintett tulajdonosokra vonatkozó azonosíthatóság feltételei már nem voltak meg.
Az amerikaiaktól Frankfurt am Mainból visszahozott anyagokban valószínűsíthetően voltak zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt üldözöttektől elvett vagyontárgyak. Ezek elsősorban bűnügyi letétek, önként elhelyezett, Magyar Nemzeti Bank széfekben lévő tárgyak, cégek értékei, valamint nyilasok, csendőrök által a zsidó lakosságtól elvett, elkobzott tárgyak voltak.
Minthogy az 1600/1944. ME rendelettel kényszerletétbe, zár alá vont értékek kezelésével nem a Magyar Nemzeti Bank, hanem ,,a Pénzintézeti Központ tagjai sorába tartozó valamely pénzintézet'' volt megbízva, a frankfurti anyag az 1600/1944. ME rendelettel elvont értékeket valószínűleg nem tartalmazott.
A frankfurti anyaghoz megküldött jegyzékekben talált néhány, neveket is tartalmazó jegyzék, a vagyontárgyak ömlesztett állapota miatt a személyi azonosításra alkalmatlan volt.
Így a visszahozott értékek átvételükkor már az állam képviseletében eljáró Pénzügyminisztérium (vagy más minisztérium) letétjeként kerültek a Magyar Nemzeti Bank őrzésébe. Rendelkezési joga elsősorban a Pénzügyminisztériumnak volt.
A károsultak jogainak rendezésére az állam ugyan törvényben és nemzetközi szerződésben kötelezettséget vállalt, de ezt ténylegesen nem teljesítette.
Az elvont értéktárgyak feldolgozásuk után, a jelenlegi kormány és törvényhozás időszakában már nem voltak eredeti állapotukban fellelhetők.
Az arany és ezüst stb. értéktárgyak feldolgozásával (beolvasztás, értékesítés) majd 1951-től a megkülönböztetés nélküli egységes letét-kezelés elrendelésével, az 1948—49-ben meghozott politikai döntésekkel az állam sajátjaként rendelkezett a vagyontárgyakkal. Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az 1600/1944. ME rendelettel kényszerletétbe- és zár alá vétellel, illetve a vagyontárgyak elkobzásával elvont, elhurcolt, majd az állam részére visszaszolgáltatott arany és ékszer, stb. vagyontárgyak egykori tulajdonosai a Magyar Állam — időközben hatályon kívül helyezett — jogszabályai, továbbá hivatalos közegeinek intézkedései nyomán szenvedtek tulajdoni sérelmet. Ugyanezen ok miatt állott elő az a helyzet, amelyben az említett vagyontárgyak természetben való visszaszolgáltatására nincs tényleges lehetőség. Ezért a Magyar Államot terheli a helytállási kötelezettség az előidézett tulajdoni sérelem miatt, annál is inkább, mivel erre nem csupán a Párizsi Békeszerződés 27. Cikkének 2. pontja kötelezi, hanem erre nézve a Magyar Állam már korábban, az 1946. évi XXV. törvénycikkben kötelezettséget vállalt. Az államnak a helytállási kötelezettsége független attól, hogy a szóbanforgó vagyontárgy állami tulajdonba került-e.
Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság elvi jelentőséggel mutat rá a következőkre:
Az elmúlt évtizedekben az állampolgárok milliói szenvedtek tulajdoni sérelmet, részben akként, hogy vagyontárgyaikat az állam saját tulajdonába vette, részben pedig akként, hogy jogellenesen vagy igazságtalanul elvonta a tulajdonjogot. Az utóbbi esetben nem mindig és nem szükségképpen következett be állami tulajdonszerzés, ez azonban a volt tulajdonos sérelme szempontjából valójában közömbös volt. Éppen ezért az 1991. és 1992-ben megalkotott úgynevezett kárpótlási törvények (az 1991. évi XXV. törvény és az 1992. évi XXIV. törvény) a ,,tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról'' rendelkeznek. Vagyis e törvényi rendelkezések nem feltétlenül az állam tulajdonszerzésén, de minden esetben a tulajdonjognak az állam által történt elvonásán alapultak.
Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott a tulajdon tárgyainak állami tulajdonba vételével okozott sérelmek, az elmaradt kártalanítások ügyével. [2/1990. (X. 4.) ABh., 16/1991. (IV. 20.) ABh., 28/1991. (VI. 3.) ABh.] E határozatok egyes elvi megállapításai túlmutatnak az államosítások tárgykörén, s értelemszerűen irányadók általában az állam által elvont tulajdonjoggal kapcsolatos kártalanítási igényekre. Az Alkotmánybíróság egyebek között megállapította: az állam az őt terhelő kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy — teherbíróképességével arányban álló módon — a jelenlegi gazdasági átalakulás során, az egyes tulajdoni sérelmek eredeti jogi természetét figyelmen kívül hagyva, a károsultakkal szembeni kötelezettségének kárpótlás útján tesz eleget.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a kárpótlás éppen ezért ,,megfelelő'' kártalanítását jelenti azoknak is, akiknek tulajdonát zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt vonták el.
Az Alkotmánybíróság az államosításokkal és a kárpótlási törvényekkel összefüggésben már meghozott korábbi határozataiban is úgy foglalt állást, hogy az államot terhelő kötelezettségek ,,megújítása'' alkotmányosan megengedett. E nováció minden, az állam által kibocsátott jogszabály végrehajtása során bekövetkezett tulajdonelvonásból fakadó igényre nézve elfogadható, tekintet nélkül arra, hogy a tulajdonelvonás nyomán eredetileg dologi jogi vagy kötelmi jogi, illetőleg kártérítési vagy kártalanítási igény keletkezett.
Az Alkotmánybíróság nem látta megalapozottnak azokat az indítványokat, amelyek az elvont arany és más nemesfémtárgyakért a kárpótlás útján való orvoslást alkotmányellenesnek tartják. Ezért az Alkotmánybíróság a II. Kpt. 1. és 3. §-a, valamint az itt megjelölt mellékletei elleni indítványokat elutasította.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint e törvényi rendelkezéseknek az Alkotmány 70/A. §-ával összefüggésben felvetett alkotmányellenességére vonatkozó indítvány sem megalapozott. A testület ugyanis már korábbi határozataiban kifejtette, hogy a kár és kárpótlás mértékének törvényi megállapítása önmagában nem alkotmányellenes, az összhangban áll a részleges kárpótlás fogalmával.
Az vetné fel az Alkotmány 70/A. §-át sértő hátrányos megkülönböztetés aggályát a társadalom más károsultjaival való egybevetés tükrében, ha a most vizsgált indítványban megjelölt jogszabályokkal érintettek körében alkotmányos indokok hiányában teljeskörű vagy más elveken alapuló kárpótlási szabályok kerülnének alkalmazásra.
Ezért az Alkotmánybíróság az indítványokat e vonatkozásban is elutasította.
A nemzetközi szerződésbe ütközés kérdésében előterjesztett állampolgári indítványt pedig a testület az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: ABtv.) 21. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel — mint indítványozásra nem jogosulttól származót — visszautasította.
IV.
Az Alkotmánybíróság hivatalból megvizsgálta a hatályos jogszabályoknak nemzetközi szerződésbe ütközését, illetve e vonatkozásban a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség kérdését.
Az indítványozók szerint ugyanis alkotmányellenes és a Párizsi Békeszerződést sértő az, hogy a ma is hatályos 1946. évi XXV. törvénycikk 2. § (2) és (3) bekezdésében foglaltak az Országos Zsidó Helyreállítási Alap jogait érintően nem kerültek végrehajtásra.
Az Alkotmánybíróság már utalt rá, és korábbi határozatában más megközelítésben foglalkozott azzal, hogy jogszabálynak nemzetközi szerződésbe ütközése megállapítására irányuló indítványt csak az ABtv. 21. § (3) bekezdésében megjelölt személyek és szervek jogosultak előterjeszteni. Az indítvány előterjesztői nem tartoznak ezek körébe.
Ezért az erre vonatkozó állampolgári indítványt visszautasította.
Az ABtv. 44. §-a azonban az Alkotmánybíróság számára biztosítja azt a jogot, hogy hivatalból vizsgálja meg jogszabálynak nemzetközi szerződésbe ütközését.
Ennek a hivatalból lefolytatott vizsgálatnak eredményeként, az Alkotmánybíróság megállapította: a Párizsi Békeszerződés 27. Cikk 1. pontjában Magyarország arra vállalt kötelezettséget, hogy az érintett körben említettek ,,javait, törvényes jogait és érdekeit visszaállítja, vagy ha a visszaállítás lehetetlen, e tekintetben megfelelő kártalanítást ad.''
Az Alkotmánybíróságnak a jelen határozatában kifejtett, a korábbi határozatában (1543/B/91./2. ABh.) már részletezett álláspontja az, hogy a nemzetközi szerződésben megjelölt ,,megfelelő'' kártalanítás nem jelenti szükségképpen a teljesértékű kártalanítást, hanem — ,,az az ország gazdasági teljesítőképességéhez mért részleges kárpótlás nyújtásával is lehetséges, ha abban javaikban, törvényes jogaikban és érdekeikben sérelmet szenvedettek hátrányos megkülönböztetés nélkül részesülnek''.
A zsidó származású állampolgároktól az 1600/1944. ME és a hozzá kapcsolódó rendeletekkel kényszerletétbe-, zár alá vett, vagy elkobzott vagyontárgyakkal kapcsolatos igények kárpótlással történő rendezése ezért az Alkotmánybíróság kifejtett álláspontja szerint sem az Alkotmányt, sem pedig a nemzetközi szerződésben foglaltakat nem sérti.
A II. kárpótlási törvény meghozatalával tehát az állam az állampolgárok egyéni sérelmeit illetőn eleget tett a nemzetközi szerződésben és a hatályos törvénycikkben vállalt, de mindezideig nem teljesített kötelezettségének.
Ezzel az évtizedekig fennállott alkotmány- és nemzetközi szerződés-ellenes helyzetet rendezte. Az állampolgárok igényei kérdésében a jogalkotót tehát mulasztás nem terheli.
E vonatkozásban tett indítványokat az Alkotmánybíróság elutasította.
Más a helyzet azzal a kötelezettségvállalással, amely szerint a jogutódok nélküli egykori tulajdonosok igényeit az állam a sérelmet szenvedettek érdekképviseleti szervezeteire ruházza át; továbbá ugyanezen szervezeteknek engedi át ama hagyatékokat, amelyeket a fajüldöző törvényekkel érintett személyek halála folytán — más örökös hiányában — megszerzett vagy megszerez.
Az 1947. évi XVIII. törvénnyel kihirdetett Párizsi Békeszerződés 27. Cikk. 2. pontja szerint:
,,2. A magyar kormány mindazoknak a személyeknek, szervezeteknek, vagy közösségeknek Magyarországon lévő javait, jogait és érdekeit, akik, illetőleg, amelyek egyénenként vagy mint összességek tagjai faji, vallási vagy bármely okból fasiszta szellemű, zaklató rendszabály tárgyai voltak, amennyiben azokra nézve a jelen Szerződés életbelépésétől számított hat hónap alatt örökös nem jelentkezett vagy igénybejelentés nem érkezett, át fogja ruházni az ilyen személyeket, szervezeteket vagy közösségeket Magyarországon képviselő szervezetekre.
Az átruházott javakat ezek a szervezetek az említett magyarországi összességek, szervezetek és közösségek életben maradt tagjainak támogatására és helyreállítására fogják használni.
Ezeket az átruházásokat a jelen Szerződés életbelépése után tizenkét hónapon belül kell foganatosítani, s azok magukban foglalják a jelen Cikk 1. bekezdése értelmében visszaállítandó javakat, jogokat, és érdekeket is.''
A Békeszerződés idézett rendelkezésének végrehajtására sem a magyar kormány, sem a magyar törvényhozás nem bocsátott ki jogszabályt.
Kétségtelen, hogy az 1946. évi XXV. törvénycikk 2. §-ának ma is hatályban lévő (1)—(3) bekezdése olyan rendelkezéseket foglal magában, amelyek szoros tartalmi összefüggésben állnak a Békeszerződés 27. Cikkének 2. pontjával. Ezek a rendelkezések azonban nem mentek teljesedésbe, mert
— az állam nem folytatta le az 1946. évi XXV. törvénycikk 2. §-ának (1) bekezdésében meghatározott hagyatéki eljárásokat,
— a minisztérium sohasem bocsátotta ki az említett § (3) bekezdésében meghatározott — a vagyontárgyak jogszerű tulajdonosa megállapítási módját szabályozó — rendelkezést, s emiatt
— az állam sem hagyatékot, sem más vagyontárgyakat nem adott az Országos Zsidó Helyreállítási Alap tulajdonába.
Részben jogalkotási, részben jogalkalmazási mulasztás folytán tehát olyan alkotmányellenes helyzet állott elő, hogy a Magyar Állam nem teljesítette a Békeszerződés 27. Cikkének 2. pontjában meghatározott jogi személyek tekintetében őt terhelő kötelezettségeket, s azt — a történelmi körülmények megváltozása folytán — az 1946. évi XXV. törvénycikkben meghatározott módon ma már nem is tudja teljesíteni.
Az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaság jogrendszere biztosítja a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. Ebből az alkotmányi rendelkezésből nem csupán az a jogalkotói kötelesség folyik, hogy a belső jog szabályai ne álljanak ellentétben valamely nemzetközi jogi kötelezettséggel, hanem az is, hogy az illetékes jogalkotó szerv bocsássa ki azt a jogszabályt, amely nélkülözhetetlen valamely nemzetközi jogi kötelezettség teljesítéséhez.
Ennek a kötelességnek az Országgyűlés a vizsgált ügyben a természetes személyek tekintetében eleget tett a II. Kpt. megalkotásával. Hiányzik azonban a jogi szabályozás a Békeszerződés 27. Cikkének 2. pontjában meghatározott szervezetekre nézve, s az Alkotmánybíróság e tekintetben állapított meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet. Az ennek felszámolására irányuló intézkedésnek összhangban kell állnia az eddig megalkotott kárpótlási törvények elvi alapjaival.
Az Országgyűlés az e határozat rendelkező részében foglalt alkotmánybírósági felhívásnak, amely az alkotmányellenes helyzet felszámolására irányul, többféle módon is — pl. törvényhozási úton, vagy a Kormánynak az alkotmányellenes helyzet tárgyalásos úton, megállapodással való megszüntetésére nézve adott felhatalmazással — eleget tehet. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság a következőkre mutat rá:
a) Mindaz, amit e határozat indokolása a természetes személyek ,,megfelelő'' kártalanításának részleges kárpótlás útján történő rendezéséről tartalmaz, értelemszerűen irányadó a szervezetek kártalanítására is. Nem alkotmányellenes tehát, ha az állam a szervezetek kártalanításáról az I. és II. Kpt.-ben foglaltakhoz hasonló módon és mértékben gondoskodik.
b) Noha a kárpótlási törvények hatálya csak a természetes személyekre terjed ki, ez nem annyit jelent, hogy az állam eleve megfosztja a jogi személyeket az őket ért tulajdoni sérelmek legalább részbeni — az állam teherbíró képességétől függő — orvoslásának lehetőségétől. Ilyen orvoslásra került sor pl. — bár nem ,,kárpótlás'' címén — a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény, illetőleg a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendelkezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény alapján, míg a jogi személyek más típusai tekintetében az elszenvedett tulajdoni sérelmek orvoslása a törvényelőkészítés stádiumában van. Nincs szó tehát arról, hogy a zsidóság érdekképviseleti szerveit megillető igények rendezése diszkriminatív helyzetet teremtene egyfelől e szervezetek, másfelől az összes többi jogi személy vonatkozásában. Az egyházak és az önkormányzatok esetében egy-egy, az Alkotmányban biztosított alapjog tényleges gyakorlási lehetőségének megteremtése, a zsidóság szervezetei tekintetében pedig egy nemzetközi szerződés teszi indokolttá a tulajdoni sérelmekkel összefüggő, s azok orvoslását szolgáló jogi szabályozást. Az Alkotmánybíróság döntésének meghozatalánál arra is tekintettel volt: nem a zsidóság az egyetlen olyan népcsoport, amelyet az elmúlt évtizedek során Magyarországon faji, vallási vagy nemzetiségi okból üldöztek és különböző joghátrányokkal sújtottak, de tagjainak tömeges megsemmisítése következtében más népcsoportoknál súlyosabb sérelmeket és veszteségeket szenvedett. Ha tehát a Magyar Állam a zsidóság érdekképviseleti szervei tekintetében végrehajtja a Párizsi Békeszerződést, ez más, szintén üldözésnek kitett népcsoportokhoz képest olyan megkülönböztetés, amely nem csupán nem ellentétes az Alkotmány 70/A. §-ában foglaltakkal, hanem éppen a korábbi hátrányos megkülönböztetés részbeni ellensúlyozását szolgálja. Nincs logikai ellentmondás abban, hogy amíg az Alkotmánybíróság a kárpótlás módját és mértékét illetően nem talált elegendő alkotmányos indokot a zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt tulajdoni sérelmet szenvedett természetes személyek előnyös megkülönböztetésére a volt tulajdonosok más csoportjaihoz képest, addig a zsidóság érdekképviseleti szerveinek kárpótlása tekintetében alkotmányosan megengedhetőnek minősíti az említett megkülönböztetést. Ennek az a magyarázata, hogy noha a kárpótlás a szervezetet illeti, azt — a Békeszerződés rendelkezésének megfelelően — a szervezet az üldözött népcsoport életben maradt tagjainak és azok közösségeinek támogatására használja. Az adott esetben tehát a szervezet előnyös megkülönböztetése végeredményét tekintve azonos értékű a súlyos üldözést szenvedett népcsoport tagjainak előnyös megkülönböztetésével, s erre figyelemmel az Alkotmánybíróság nem tartotta alkalmazhatónak a kettős szintű, mind a közösség egyes tagjait, mind pedig a közösség érdekképviseleti szerveit előnyben részesítő pozitív diszkriminációt.
c) Akkor, amikor az Alkotmánybíróság felhívása nyomán az Országgyűlés megteszi a határozat rendelkező részében megjelölt intézkedést, nem pusztán egy nemzetközi jogi kötelezettséget teljesít, hanem egyben valóra váltja Magyarország demokratikusan megválasztott Nemzetgyűlésének az 1946. évi XXV. törvénycikk 1. és 2. §-ában kifejezésre juttatott akaratát is.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Herczegh Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 1378/E/1990/2.
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére